Rövidtávfutásnak tekinthető a második ZH időszak vége, most kell belehúzni nagyon. Hétvégén nem sokat tanultam, pedig éreztem és tudtam, hogy kellett volna. Nem voltam hajlandó engedni a bűntudatnak és a lelkiismeret-furdalásnak, mert az nem az én pályám. Helyette inkább megszívtam magam. ZH előtt még levezettem néhány száz km-t és három óra alatt bevittem a fejembe az egész évi anyagot. Pedig év közben semmit nem foglalkoztam vele. Hármas lett. Erről van szó! Aki esetleg furcsállja, hogy miért vagyok egy ilyen jeggyel megelégedve, annak most leírom, hogy mi a helyzet ezekkel a törtető kisdiákokkal a szemszögemből.
Tehát ugye van az a fajta diák, akinek jóformán céljai sincsenek, vagy ha vannak, akkor nem túl nagyratörőek, mégis valami hihetetlenül el van szállva magától. Úgy gondolja, hogy többre viszi, mint mások, ezért magát mások fölé helyezi gondolatban, s ez a viselkedésén is meglátszik. Egy pofa sörre nem lehet őket meginvitálni, mert nekik mindig tanulniuk kell, vagy más dolguk van. Azt hiszik, hogy mi mindenképpen el fogunk bukni majd egyszer, ha nem ezen a ZH-n, akkor majd a következőn, vagy ha azon sem, legfeljebb az életben. Mert ők tökéletesek. Ezt gondolják ők. Nos, van egy rossz hírem. Azzal, hogy így állították az élethez a szülei, a kritikus gondolkodást nevelték ki belőle és a széles látókörű, befogadni kívánó hozzáállást. Ha ez nincsen meg egy emberben, nem alakul ki benne kíváncsiság az egyszerű dolgok iránt és úgy nő fel, hogy nem tud becsavarni egy csavart sem, nem tudja mi a szelep és a csap közötti különbség, mondókákat kell mormolnia, hogy rájöjjön, merre záródik el és merre nyílik. Egy szendvicset is nehezen tud elkészíteni, de még 2× évesen is a szüleit cseszteti vele, mert természetesen náluk lakik, de ha nem, akkor is van egy alternatív dadus, aki megcsinálja helyette. Ritkán fürdik, ruhát még ritkábban mos. Vagy a másik véglet, minden órában kezet mos, hogy már kiszikkad a bőre a sok szappantól.
Az a véleményem a kedves törtető barátainkról, hogy ha felfogják, ha nem, attól, hogy jobbak az eredményeik, semmivel nem intelligensebbek másoknál. Legfeljebb is csak szorgalmasabbak, de nem feltétlenül, élből meg tudnám ezt is cáfolni, de most nem fogom. Nem sértettségem szülte ezt a bejegyzést, hanem az arroganciájuk. Az élet őket a legritkábban igazolja. Jobban tennék, ha megpróbálnának alkalmazkodni valamilyen szinten!
Hogy kell hozzáállni hát akkor a jegyekhez? - Kérdem magamtól. Nem az a minden. Nem értékmérő. Ha nem buktál meg, nyertél. A maximalizmus pusztító dolog, káros hozzáállás, mert közben olyan dolgokat hanyagolsz el, ami az életben valódi értéket szolgáltat, pl. egy párkapcsolatot. Nem egyet láttam tönkremenni, vagy megromlani emiatt. Nem szabad, hogy a szélsőségek embere légy, nem is azt mondom, hogy mindenkinek egy sorba kell állni, de az arany középút nagyon fontos ösvény, csak egy kicsit szabad letérni róla. Hogy milyen irányba, embere válogatja, de aki túl szélsőséges, azt kiszorítják társai. Ha mégis ilyen gondolkodású vagy, rejtsd véka alá. Nem muszáj, hogy mindenki tudja ki lakozik belül. Külön érdekes, ha úgy tudsz emberek között élni, hogy közben nem tudják rólad, hogy ki is vagy igazából.
Nekem többé-kevésbé ez sikerül is. Mondjuk az emberek úgy 15-20%-ban ismernek, akik között élek. Akár úgy is tekinthetjük, hogy van egy másik életem is, ahol pedig kb. egy másik 20-25%-ban ismernek. De ha még van a két halmaznak metszete is, úgy gondolom, legalább 55%-ban nem ismeri senki a bennem lakozó személyt és céljait, motivációját és attitűdjét. Ez a tény, hogy el tudom titkolni, erőt ad mindenhez, ahol meg kell játszanom magam. Nem az vagyok, akinek a mellettem élők gondolnak. Egyszóval akárki lehetsz, még akkor is, ha a társadalom elítél és kirekeszt minden ilyen embert. Mert szélsőséges vagy, nem pedig az, akit ők látni akarnak maguk mellett. Ha ez pedig így működik, akkor tényleg színház az egész világ. Az lehetsz, aki akarsz! Bátran!
